Vannak bölcselők, akik szerint a „papír” semmit sem ér. Aztán vannak olyanok, akik azt mondják, hogy „a papír bizonyítja a tudást”. És hát vannak üzletemberek – általában sikeresek – akik az arany középutat választják e kérdésben. Amikor pedig igazságot akarunk tenni, mindig azt kell megvizsgálni először, ki, miért mondja, amit mond.

A különböző végzettségek, szakmai iskolák papírjai vagy akár diplomák megítélése időről időre változik, nem is kicsit. Értékük egyébként természetesen társadalmanként is eltérő, elfogadottságuk mindig megmutatja az adott ország gazdasági fejlettségét is, ha jobban utánanézünk a tényeknek. Magyarország érdekes helyzetben van e téren, hiszen ugye a kommunizmusban megszerezhető papírok a rendszerváltással szinte azonnal értéküket veszítették az emberek szemében – persze ezt így sosem kommunikálták az érintettek –, mert hát feltételezhető volt a megszerzés körülményeinek instabilitása (olykor).

Ezek a változások nyilván a generációváltások hatásai is, a 90-es évek elején piacra lépő generáció nyilván okosan kommunikálta, hogy az első, igazi értékes papírokkal – amelyeket már nem mennyiségi, hanem minőségi szemlélet alapján szereztek meg meg az érintettek – bizony ők rendelkeznek. Ezért sem tudjuk elfogadni többek között az X, Y, Z generációs megközelítéseket a hazai társadalom és üzleti élet értékelése során, hiszen hogyan hasonlíthatnánk össze pont egy 1966-ban és egy 1976-ban született ember lehetőségeit e téren? Az biztos, hogy a megszerzés időpontja a papírok szempontjából rendkívüli jelentőségű, és persze valahol mindenki a saját papírjait tartja a legjobbnak.

A 90-es évek elején végzettek egy-egy éppen akkor hazánkba érkező multi cégnél tudtak landolni azonnal, és ez volt az első korosztály, amelynek tagjai, ha nem is beszéltek, de legalább értettek angolul általában. De persze voltak már itt olyan szakemberek, akik láttak „külföldöt”, piacgazdaságot az iskola elvégzése alatt is, vagyis könnyebben fel tudták venni az ütemet a nyugati elvárásokkal. Azt is fel szokás emlegetni, hogy a baby boom korszaka alatt született gyermekeknek nehezebb volt az érvényesülés, hiszen egy jobb iskolába kerülésért a nagyobb népesség miatt bizony többet kellett küzdeni, mint előtte és utána bármikor. Ebben is lehet igazság.

Aztán azok a vádak is igazak, hogy elindult később a nagy „amerikanizálódás” az iskolákban. A 80-as években születetteknél már nem volt természetes elvárás az általános iskola második osztályában, hogy tudjanak olvasni, számolni. De persze ez is megint iskola kérdése, hiszen van, ahol ez még akkor sem lehetett kérdés.

Ahogy pedig a papírok megszerzésének időskáláján továbbhaladunk, a kiadott szakmai oklevelek, diplomák értéke is változott időről időre. Sőt, azon belül egy-egy konkrét iskola megítélése is javult – vagy romlott. Az okos menedzser megtanulta, hogy mielőtt dicsekedne a végzés helyszínével, előbb körülnéz, hogy milyen is annak az iskolának az aktuális megítélése. Ezalól sajnos már a hagyományos „etalon” iskolák sem kivételek, hiszen – intézményneveket nem említve – ki gondolta volna, hogy bizonyos patinás iskolák a szakemberek ajánlása alapján első helyről ötödik, hatodik pozícióba kerülhetnek?

MI MAGUNK DÖNTJÜK EL!

A kis fenti eszmefuttatás talán leginkább arra mutat rá, hogy teljesen felesleges belemenni a „papírőrületbe”. Egyrészt, mert a helyzet folyamatosan változhat, és amit ma teletorokból kiabál valaki, lehet, hogy öt év múlva amiatt már pironkni kell, másrészt amúgy sincs sok értelme. A papírokkal való dobálózás a tapasztalatok szerint leginkább a gyengeség jele. Ha valaki csak azzal tud maga mellett érvelni vagy mások ellen felszólalni, hogy a papírokra, vagy azok hiányára mutogat, az mindig minimum gyanús.

Az üzletemberek többsége azt mondja, hogy az iskolában megszerzett lexikális vagy gyakorlati tudás a későbbi üzleti élete során nem volt meghatározó. És itt elsősorban a felsőoktatási intézményekre gondolnak. A legjobb nemzetközi üzleti irányultságú iskolák is arra építenek, hogy olyan networkinget tudnak kialakítani maguknak a diákok, amely hathatósan segíti majd későbbi tevékenységüket.

A legnagyobb „agyaknak” pedig valami gondja biztosan volt az iskolájukban. Vagy már dolgoztak a záróvizsgák előtt, vagy épp el sem mentek vizsgázni, vagy egyszerűen csak kezelhetetlen gyerekek voltak valamilyen szempontból. Érdekes tapasztalatunk, hogy nagyon sokak szerint a valódi tudásuk a középiskolából származik, a felsőoktatási intézményük már egyfajta kötelező papírszerzés volt az érvényesüléshez.  Ami az önmegvalósító generáció tagjainak valóban megfelelő irány volt a sikerhez.

Az 1973–84 között születettek számára elengedhetetlen volt egy jó diploma ahhoz, hogy a megfelelő multicéghez bekerülhessenek úgymond karriert építeni. Aztán jött a nagy váltás, amikor az így bekerült, majd igen gyorsan karriert építő emberek tökéletesen átlátták, mire is való, és mire nem egy adott papír, és ennek következtében már nem estek hasra azok előtt, és nem volt kizáró ok annak hiánya sem.

Az 1985-ben vagy később világra jött uralkodó generáció ezt először nem értette, másodszor pedig nem volt hajlandó elfogadni. De mivel nem ők voltak a döntéshozók, ennek nem volt különösebb hatása a végső kimenetelre. Meg kellett tanulniuk, hogy egy-egy jól hangzó iskolanév semmire nem jogosítja fel őket, és bizony be kell állniuk a sorba, be kell bizonyítaniuk, hogy ők maguk érnek valamit, vagy nem. Elérkeztünk egy olyan állapothoz, ahol a tapasztaltabb cégvezetők, cégtulajdonosok számára a toborzás során egy-egy patinás iskola diplomája inkább riasztó volt, mintelőny. Persze, ez sem feltétlenül helyénvaló, de attól még jellemzője volt a korszaknak.

A papírnak két oldala van, csak meg kell fordítani, hogy lásd is!

KÉNYTELEN, KELLETLEN

Ebben a helyzetben az iskoláknak is jelentős változásra kényszerültek. Hiszen a jó hírnév már nem volt elegendő, mert az igen okos és elemző látásmódú új generáció gyorsan észlelte a problémát, és már nem feltétlenül akart küzdeni egy adott egyetemre történő bekerüléssel. Elindultak az alternatív megoldások, főként a trendinek számító területeken, ami aztán megbolondította az amúgy sem egységes munkaerőpiacot.

Olyan iskolák kerültek elő a semmiből, amelyeket nem tudtak hova tenni a cégek, ettől érdekes folyamat indult el. Elkezdtek egyre inkább magára az emberre figyelni, hogy a jelentkező mennyit ér, milyen lehetőségek vannak benne. Ha más nem is értek el a gombamód szaporodó intézmények, ebben elévülhetetlen hatásuk volt. Nem volt már elegendő, amikor a fejvadásznak felmutatott egy jól kinéző papírt a megbízója számára, hanem konkrétan bizonyítani kellett az adott ember képességeit. Ezen túlmenően az oktatási intézményeknek is egyre nagyobb hangsúlyt kellett fektetniük arra, hogy piacképes embereket neveljenek ki, és elindultak a valódi üzleti élet irányába, számos előadók hívtak meg a valódi sikerterületekről.

Nyilván minél nyitottabb volt az adott intézmény felfogása, annál könnyebben tudott érvényesülni, és új diákokat szerezni, akiket már nem a történelmi hírnév, hanem a konkrét sikerfaktor érdekelt. Ebben a változásban aztán nagyon sok nagynevű intézmény elvérzett, nagyon sok „pedagógus” imázsa megcsorbult. És ez sajnos mindig irigységet szül.

Megszaporodtak ugyanis az „az az iskola nem jó” felütésű megszólalások. Nyilván ezek célkeresztjében a sikeres, nem állami pénzből működő, de jelentős profitot és sikert felhalmozó iskolák álltak, állnak. Érthető, hiszen egy sikertelen intézményt miért is ostoroznánk még jobban, ha már az élet elintézte? Hangzatosak azok a kijelentések, amikor „nagy bölcsek” próbálják megmondani a tutit, hogy ők, mint a szakma nagyjai ezt vagy azt gondolják erről vagy arról, és persze kinek esik jól, ha negatív PR-t hall a saját iskolájáról?

Igen, pontosan erre számítanak az irigyek is, de ma már tévednek. Hiszen ők még abból a korosztályból valók – és mindig abból a korosztályból valók – ahol a nagy bölcsek szava megkérdőjelezés nélkül számított, az emberek elfogadták azt. De ma már olyan világot élünk, ahol az emberek – legalábbis az új generáció képviselői, a ma 45 év alattiak – mindenképp megnézik, hogy az adott megjegyzés kitől származik, és a legtöbb esetben megpróbálják beazonosítani a vélemény eredetét. A még fiatalabbak számára meg egyenesen pozitív a tény, hogy egy „őskövület” leszólja az adott iskolát, ennek még bevonzó hatása is lehet.

VISELKEDÉS ALAPÚ RENDSZEREK A PORONDON

Közismert, hogy csak a sikertörténetek gyűjtenek irigységet, és az üzleti élet utóbbi  tíz évének egyik legnagyobb sikersztorija a viselkedés alapú megközelítés. Nagyon fontos, hogy eleve nem is pszichológiai rendszereknek hívják magukat az alkotók, mert nem szeretnének közvetlen kapcsolatot ápolni ezzel a sokszor megkérdőjelezett tudományággal. A legmegengedőbb esetben is „üzleti pszichológiai” rendszerként titulálják a módszert, utalva annak egyértelmű üzleti felfogására.

Nagyon érdekes, hogy amíg a viselkedés alapú technológia nem kívánja magát pszichológiai intézményként titulálni, addig a pszichológia egyre többet foglalkozik vele. Az is érdekes, hogy amíg az üzleti pszichológiai rendszerek mély pszichológiai tudást építenek be technológiáikba, folyamatosan táplálkoznak ősrégi és modern pszichológiai elméletekből egyaránt, addig a pszichológiai oldal szinte semmit nem tud a viselkedés alapú megközelítésekről. Véleményt mondani bármiről is, amit nem ismerünk, az minimum meredek… Ezek a hangok nyugaton egyébként már 10-15 éve elhaltak, hiszen bármilyen negatív megjegyzésre az üzleti élet sikere csattanós választ adott.

Magyarországon ebből a szempontból is időbeli csúszásban vagyunk, hiszen a viselkedés alapú technológia csak pár évvel ezelőtt jelent meg. Igaz, az első üzleti pszichológiai rendszer már közel két évtizedes múltra tekint vissza, de a hazai üzleti életben a nemzetközi válság utáni gazdasági helyzetben hódított nagyobb teret magának. Ezzel párhuzamosan viszont a hagyományos pszichológia üzleti jelenléte szinte a nullára redukálódott, ma már nem csak az üzleti világban. Ez nem jó folyamat!

A pszichológiára mindig is szükség volt, van és lesz, éppen ezért kell a képviselőiknek odafigyelni a hitelességükre. Sajnos, ezen a fronton nem állnak jól a magyarok. Félreértés ne essék, nem azért, mert a magyar pszichológusok nem értenek a szakmájukhoz. Nagyon is jó szakemberek! Csak sajnos, a kirakatban lévő képviselőik megítélése minimum kétséges, de semmiképp nem szakmai. Ennek pedig egészen egyértelműek az okai: az ön-PR mindig gyanús.

Magyarországon még mindig úgy gondolják a „szakemberek”, hogy minél többet kommunikálnak, és publikálnak, annál nagyobb szakmaiságról tesznek tanúbizonyságot. Ez sok területen így is van, de a pszichológia esetében nem. Körülnéztünk a nagy szakemberek között, akik többször megjelennek szakértőként pszichológiai példákban, és bizony az interjúik, kommunikációjuk, Wikipedia-oldalaik alapján nem az ebben a szakmában egyetlenként elfogadható professzionalista típus képviselői. Inkább uralkodó-önmegvalósítók, akiről egy-egy ilyen nyilatkozat elárulja az irigységet, amely leginkább pénzügyi oldalról fakad. Mert a viselkedés alapú rendszerek, ugyanúgy, mint egy-egy, az utóbbi időben előkelő helyen teljesítő iskola vagy épp végzettség, populáris lett az emberek számára, mert sikereket érnek el általuk.

Régi igazság, hogy bűnöst legelőször maga a bűnös kiált!

MI IS A TEENDŐ?

Továbbra is érvényes a megállapítás, hogy sok minden változhat körülöttünk, a papír értéke felfelé vagy lefelé módosulhat, de az a személyiség vagy viselkedési mechanizmus, amellyel rendelkezünk, annak rugalmas alakítása – tehát mi magunk vagyunk a siker kulcsa. Nem véletlenül szánnak a tulajdonosok, cégvezetők egyre több energiát arra, hogy megismerjék dolgozóikat, önmagukat, hiszen a sikert ez fogja meghatározni nem a nagy papírhalmazok.

Persze, azért a papír (léte) mutat egy irányt, amit szabad elfelejteni azoknak sem, akik ma egy legyintéssel elintézik, hiszen valamilyen tudás biztosan kellett a megszerzéséhez. Vagyis úgy gondoljuk, most a világ egy egészséges szituációban él: nincsenek túlértékelve a végzettségek, mint mondjuk a 90-es évek elején, de nem is mellőzik azokat egy vállrándítással, mint mondjuk 10-15 évvel ezelőtt, hanem egy irányt mutatnak ahhoz, hogy mégis mit várhatunk az embertől. De rögtön utána már maga az ember jön, és ezért örvendetes elsősorban a személyiség- és viselkedés-beazonosítás előtérbe kerülése.

Mert azért azt fogadjuk el, hogy angol, amerikai, francia és hasonló egyetemek, pszichológiai kutató területéről származó rendszerek csak tartalmaznak már valami értelmes pszichológiai tudást! Ehhez persze tudni kell, hogy minden üzleti pszichológiai rendszernek van egy közös eredete, a jelenlegi rendszerek ezeket a 80-100 éves vagy még régebbi tanokat dolgozzák tovább. Csak annyi a különbség, hogy ezeken a pszichológiai karokon is voltak olyan „renitensek”, akiket az elmélet helyett a gyakorlat és az üzletben való alkalmazás technológiája jobban inspirált, egyediségre késztetett.

Nem lenne behaviour alapú a jelen írás, ha nem adnánk meg ennek az eszmefuttatásnak is a személyiség oldali dimenzióit. Hiszen ugye mindenki tisztában van azzal, hogy egy-egy papír megszerzésére irányuló energia is alapvetően függ személyiségtípusunktól? Ugye egyértelműen be tudjuk azonosítani, hogy melyik személyiségtípus próbálja egy jó papírral bestabilizálni magát, és kik is azok, akiket ez teljesen hidegen hagy az érvényesülésükben?