Egyre több rendszer, elmélet, tudományos leírás szól arról, hogy minél korábban képessé kell válnunk a gyermekek adottságainak felmérésére, meghatározására ahhoz, hogy a gondos szülő a számukra megfelelő életutat ki tudja jelölni, fel tudja építeni. Sokan persze azért támadják ezeket a megközelítéseket, mert állítólag ilyen mértékben nem szabad beavatkozni egy gyermek jövőjébe.

Sokszor irigykedünk külhoni államokra, amikor olyan híreket olvasunk, dokumentumfilmeket nézünk, hogy mennyire tudatosan jönnek ki a gyerekek a felnőtt társadalomba. Milyen jó a kiválasztási rendszer az adott országban, és ennek köszönhetően a sport, a politika a tudomány terén jelentős eredményeket lehet elérni. Persze ezen a téren nekünk magyaroknak sem lehet panaszunk.

Csak az a nagy különbség, hogy mondjuk egy adott üzleti vagy épp oktatási irány, esetleg sportág meghatározásánál bizonyos országokban tömegek tudnak okosan választani, mi általában egy-egy kimagasló példát tudunk felmutatni. Bár, ha azt nézzük, hogy vannak nálunk népesebb országok, és ott sem képesek erre, akár büszkék is lehetünk. De az ember mindig többet akar, így az újabb fejlődési lehetőségeket keressük. Ez az állítás hatványozottan igaz akkor, ha a gyermekeinkről van szó, az ő sorsuk a tét. Éppen ezért egyre több energiát fordítunk arra, hogy életünk legkedvesebb gyümölcsét a lehető legsikeresebbé tegyük felnőtt korára.

Ehhez persze sokszor hosszú és rögös út vezet, hiszen ki szeret azzal szembesülni, hogy „tökéletes” gyermeke valamire esetleg nem alkalmas? Senki! Ezért igen megosztók azok a módszerek, amelyek a gyermekek vélt vagy valós sikerességi rátáját próbálják meghatározni a jövőjükre nézve. Ugyanakkor egyre nagyobb az érdeklődés ezek iránt a rendszerek iránt, hiszen miért is hozná bárki is hátrányba vagy vesztes szituációba saját gyermekét, ha van arra lehetőség, hogy legalább irányokat mutasson számára a sikerhez. Márpedig az erre szakosodott lehetőségek egyre komolyabb háttérrel és eredménnyel kecsegtetnek.

A sportban már teljesen általánosnak mondhatók az úgynevezett genetikai számítások, amelyekkel azt próbálják meghatározni, hogy egy adott gyermek melyik sportban lehet a leginkább sikeres a későbbiekben. Már évtizedekkel ezelőtt is alkalmaztak számításokat, amelyek a szülők, nagyszülők bizonyos adataiból kinyerték a gyermek várható testfelépítését, ebből fakadó teljesítési lehetőségeit. Ezekben az időkben a fizikum volt abszolút fókuszban. Sokszor eldöntötték – egyébként ma már sok esetben láthatjuk, tévesen –, hogy mi várható egy-egy tehetségtől, és ez alapján álltak a szakemberek a nevelésükhöz, felkészítésükhöz.

A rendszeren túlmenően ki ne ismerné az úgynevezett szubjektív elemet is, amikor a „mindent tudó”, hatalmas tapasztalatú bíró szakember döntött bizonyos sorsokról pozitívan, másoknál negatívan.  És hány olyan siker sztorit hallhattunk már, amikor a nagy tudású ember egy tehetségről azt állította, hogy alkalmatlan, és az a kis ember később erre rácáfolva tehetség világsztárrá nőtte ki magát. Ezeket a sztorikat mindenki ismeri, ez igaz, de azt már senki nem tudja, hogy az a szakember egyetlen (néhány…) ilyen tévedése mellett mennyi kiváló döntést hozott? Az már senkit nem érdekelt, hiszen az nem olyan érdekes téma.

SZEMÉLYISÉGKUTATÁSOK

Napjainkra a fizikális felmérések vezető szerepét átvette a mentális erő meghatározása. Ráébredtek arra a szakemberek, hogy lehet bárkinek, bármilyen tervezett fizikuma, ahhoz, hogy azt majd használja is az eredmények eléréséhez, a psziché ismerete elengedhetetlen. Ez a gondolkodás előtérbe hozta a motivációs kérdéseket, elméleteket. Ha pedigfelszínre kerülnek, akkor egyértelművé válik a személyiségkutatás szerepe is.

Sok kutató dolgozik azon, hogy a gyermekek várható személyiségváltozásait, vagy első körben a személyiségét minél pontosabban meghatározza, hogy aztán irányt tudjon mutatni a sikeres élethez. Ezek a tanulmányok általában pszichológiai oldalról közelítik meg a gyermek fejlődését, éés bennük a döntő szót mégiscsak egy adott szakember hozza meg, aki ugyanúgy tévedhet, mint a fent említett, mindent tudó sporttudósok. Ráadásul egy adott szakember véleményét a szülők mindenképp kétkedve fogadják, hiszen hogyan láthatna bárki is a jövőbe? Csak azért, mert megszerzett egy diplomát?

Van is ebben igazság. Aki járt egyetemre, tudja, hogy egy diploma még nem jelent tapasztalati tudást. Sőt, a tapasztalattal is óvatosan kell bánni, mert annak konkrétan egy adott területről kell jönnie, ami azért ritka. Éppen ezért egyre nagyobb a nyomás a szülők részéről, hogy olyan szinten akarják látni ezeket a jövőbe tekintő véleményeket, hogy ők is fel tudják fogni, sőt, akár saját maguk is mérni, tapasztalni tudják azokat.

Nem kell jósolgatni, hanem objektív rendszer szolgáltasson adatokat, amelyeket a szülő aztán a saját környezetére átfordítva, ismereteit hozzátéve tud valóban megalapozott döntés hozni gyermeke jövőjéről.

ÜZLETI OLDALRÓL KÖZELÍTVE

Nyilván e témában összehasonlíthatatlan előnyöket élvezhetnek a menedzsercsaládok tagjai, a nagy átlaghoz képest. Ha csak az elmúlt 10-15 évet nézzük, a személyiség- és viselkedés alapú megközelítések igen populárissá váltak az üzleti életben, hiszen szervezetfejlesztések, coachingok stb. mentén szinte mindenki találkozott már valamiféle tesztrendszerrel. Vagyis a menedzserapuka és -anyuka számára nem újdonság, hogy mérni lehet az embereket, és ez alapján igenis lehet látni azt, ki mire alkalmas, és–vagy milyen területet kerüljön el, ha teheti.

Ezek a menedzserszülők ráadásul azzal is tisztában vannak, hogy milyen érték lett volna, ha ezt a helyzetfelmérést nem akkor készítik el róluk, amikor karrierjük már egy bizonyos szinten, akár visszafordíthatatlan állapotban van, hanem azt megelőzően. Nekik nem kell nagyon magyarázni annak az előnyét, ha ezt a beazonosítást, vagy legalább megközelítő szintű véleményt saját gyermekükről meg tudnak kapni. Ezért a személyiségtípus-értékeléssel – hangsúlyozottan nem a viselkedési formákat beazonosító elméletekről beszélünk – foglalkozó cégek komoly energiákat öltek, ölnek abba, hogy minél pontosabb képet tudjanak mutatni, minél fiatalabb korosztály számára.

Ez sem újdonság már, hiszen az ITBEHAVIOUR hasábjain is írtunk már róla. Az viszont mindenképp figyelemre méltó, hogy például a 3B-nél tavaly októberben indult junior teszteket ezidáig csak Magyarországon ezernél is több menedzserszülő vásárolta meg gyermekeinek. Vagyis a jelek szerint jelentős igény van erre a piacon, ráadásul a használhatóságuk – úgy néz ki – érthető is egy átlagos, üzleti életben tevékenykedő szülő számára.

Persze, óvatosan kell bánni az információkkal, és azt is lehet látni, hogy inkább a 14 év feletti gyermekek jövőjének alakításához kap a szülő komoly információkat, hiszen a fiatalabb alanyok válaszaiban a személyiségtípus – ha még kialakulóban van – sokszor keveredik a viselkedési formákkal.

Spárta vagy Athén? ez itt a kérdés!

 

IRÁNY AZ OKTATÁS?

Ésszerű lenne következő lépésként mindezt az oktatás terültén hasznosítani, és erre komoly példák is vannak már az USA-ban, Svájcban vagy akár Németországban. Nyilván hazánkban – pláne napjaink aktualitásait elnézve – nem ez a legégetőbb kérdés az oktatás terén. Ráadásul egy ilyen típusú beazonosítási módszernél az alapszabályokat is rögzíteni kell. Például olyan szabályokat, amelyekkel kapcsolatos kérdéseket az eredményeket megértő szülők is feltettek, feltesznek maguknak: „Most akkor mihez kezdjek ezzel?” „Milyen mértékben avatkozhat egy szülő be saját gyermeke életébe?”

Érdekesek a reakciók, mert sosem az eredmény a kérdés a szülők számára. Sosem a különböző személyiségtípus-kombinációk értelmezése okoz gondot, hiszen ismerik gyermeküket, egy-két keresztkérdés után tökéletesen be tudják azonosítani őket, akár maguk is. A fő probléma mindig a beavatkozás elfogadható mértékének meghatározása. Főként akkor, ha a gyermek teljesen más jövőt képzel és tervez magának, mint azt, mondjuk, egy beazonosítás eredménye javasolná számára.

Az ilyen esetek egyértelműen meghatározhatók a tesztek értékeléséből is, hiszen amikor a gyermek jövőképe távol áll az értékelés által javasolt iránytól, mindig megfigyelhető a gyermek valódi személyiségének és a viselt álarcának nagy, pszichológiai távolsága is. Oké, értjük mi!

De ezt az információt – nem olyan vagy, amilyennek mutatod, vagy rosszabb esetben, amilyennek gondolod magad – egy felnőtt menedzser is nehezen fogadja el, idő kell, míg megbékél a ténnyel. Mit várhatunk el egy gyermektől, aki lehet, hogy az álarcot épp a jelenlegi közösségében történő „túléléshez” viseli? Nincs könnyű dolga a gondos szülőknek, akik valóban sikeressé akarják tenni gyermeküket, és ehhez személyiségtípus-beazonosítást is igénybe vesznek.

A fő irány, hogy a szülőnek ebben is – mint minden másban –  abszolút felelőssége van. De ekkor a felelősség nem jelent egyértelmű parancsot, vagy utasítást. Sokkal inkább a gyermek „felvilágosítását” a helyzetről, és a megismert tényekről. Nagyon sok ilyen beszélgetést végighallgattunk már, és persze a megrökönyödés és a meghökkenés volt általában a jellemző reakció. No, nem a gyermekek részéről, akik tökéletesen átlátták a helyzetet, nyilván minél idősebbek voltak, annál könnyeben reagálták le az információkat.

Rögtön átfordították az iskolaválasztás, sportág- és egyéb választások nyelvezetére, és hozták is a mindennapi példákat, melyek értelmet nyertek az értékelésektől. Persze, a szülők többsége a kapott elemzési információt megtartotta magának, és úgy gondolta, hogy ő majd kellő hatással és „manipulációval” próbálja egyengetni a gyermek útját a megfelelő irányba. Mindenesetre az ilyen típusú értékelések hatalmat adnak a szülők kezébe, amelynek kezelésére képesnek kell lennük.

A CSALÁD VEZÉRIGAZGATÓJA

Sok a hasonlóság az értékelések, azok alkalmazása, az információ közlése terén egy átlag menedzsercsalád és egy átlag cég között. Hiszen az „információ=hatalom” elvvel különbözőképpen lehet élni, és élnek is a céges értékeléseket, emberek felmérését megrendelő tulajdonosok, cégvezetők. Általában igen jól mérik fel azt, kinek, milyen mélységben érdemes és szabad információt juttatni, sőt, elfogadják e kérdéskörben a szakember véleményét.

Általában a családon belül óvatosabban járunk el, de a standardok azért működnek. A felelősség is hasonlóképpen alakul, és érdekes tendencia, hogy a hazai menedzserek jelentős része egy üzleti átvilágítás után viszi át a rendszert saját családja értékelésére. Amíg az idősebb korosztályból származó üzletemberek ezt a két területet hermetikusan elkülönítették, és a család ilyen szempontból a „szent tehén” kategória volt, ma már nincsenek tabuk. A fiatal menedzserek tudatosan akarják építeni a magánéletüket is, és ehhez bizony rendszerek kellenek. Nyilván a családi területen az elfogultsági faktor nagyobb, de hát ki ne bocsátaná meg ezt a kis részrehajlást?

MEDDIG SZABAD ELMENNI?

Ez a fő kérdés akkor, ha a gyermekeink fizikumának, személyiségének beazonosításáról beszélünk. Meddig terjed a szülő felelőssége, és hol van a határ, amelyet átlépve már olyan manipulációval nyomulunk be szemünk fénye életébe, mely nem a mi, szülők terepe? Ha megnézünk egy napjainkban sikeres válogatottat bármilyen sportágban, elmondhatjuk, hogy a gyermekek kiválasztása, az utánpótlás korai egészségügyi és mentális felmérése alapvető.

Az is, hogy az információkat rendszerbe teszik, és az is, hogy bizonyos tehetségeket megerősítenek, másokat pedig eltanácsolnak bizonyos irányoktól. Ugyanez megfigyelhető a tudatos nemzetek politikai, gazdasági életében. Vagyis ezek a rendszerek működnek, nem vitás! De nekünk magyaroknak – vagy kisebb egységekben gondolkodva –, szülőknek mi a feladatunk? Hogy gyermekünket úgy tegyük sikeressé, hogy a számára vélhetően, és adatokkal alátámasztott irányt javasoljuk, nyomjuk, vagy egyszerűen meg kell teremtenünk számukra a hagyományosan jó családi környezetet és majd kiderül mi lesz a vége?

Ki ne ismerné a spártaiak embertelennek tartott módszerét, amelyben az – elsősorban harcra –  alkalmatlannak ítélt gyermekeket letaszították a Taigetoszról? És ki ne tudná azt, hogy ugyanabban a korban, nem is olyan messze ettől az államtól létezett a tudás központja, Athén, ahol demokrácia honolt, és mindenkit olyannak fogadtak el, amilyen volt?

Szóval a kérdés az, hogy Spárta vagy Athén a járható út, vagy van esetleg középút a kettő között?