Nem finomkodunk a témaválasztással… Vannak „necces” topikok, olyanok, amikről sokan, sokat beszélnek, vitatkoznak. Abban biztosan egyetértünk, hogy a gyermekvállalás kérdése szintén kényes témának tekinthető.

Elvárások mentén

Nem igazán szeretjük azokat az elvárásokat, amelyeket valamely külső, sokszor értelmetlen oknál fogva az emberekre ragasztanak, hogy aztán ha belerokkannak is, kövessék. Nem a szabályokról, törvényekről beszélünk, abban a kérdéskörben igencsak germános a felfogásunk: a szabály azért van, hogy azt be kelljen tartani. A meg nem fogalmazott, vagy éppen szájhagyomány útján terjedő elvárások a legveszélyesebbek, hiszen azokat nem kell, nem is tudják magyarázni, egyszerűen csak vannak.

Az egyik ilyen kérdéskör a gyermekvállalás. Annak ideje, gyakorisága, végeredménye, szinte minden kategóriája óriási vitákra ad okot a modern társadalomban. Itt aztán vegyülnek a hagyományok, a vallási útmutatás, az éppen aktuális politikai nézetek, úgyhogy ember legyen a talpán, aki ezek között úgy igazodik ki, hogy az még saját személyiségének is megfelelő legyen. Márpedig a gyermekvállalás kérdése nemhogy nem tréfa, hanem az élet legkomolyabb döntése, hiszen itt már egyértelműen nem magunkról, hanem a belőlünk fakadó jövőről, sorsról beszélgetünk. Ha valaki azt mondaná, hogy e fogalmazási mód nagyon emelkedett, vagy épp feleslegesen pátoszos, azonnal lehurrogjuk, és elküldjük egy gyermekotthonba, hadd lássa, milyen következményekkel is jár az, ha valaki nem így gondolkodik.

Megindító és félelmetes!

Időről-időre láthatunk – nagy örömünkre azért egyre több – próbálkozást arra vonatkozóan, hogyan tudnánk érdemben segíteni a rászorult gyermekeken. Vannak, akik az életkörülményeiket, vannak, akik a törődést célozzák meg egy-egy reklámkampányban, de vannak, akik ennél „egyszerűbb” kérdéssel foglalkoznak: segítsünk, hogy a gyermekek ne éhezzenek! Mostanság lehet látni elsősorban youtube felhasználók mentén olimpiai- és világbajnok és még ki tudja hány trófeát elnyerő, nagyszerű sportolónk közbenjárásával született reklámot, melyben arra hívja fel a figyelmet, hogy bizony volt idő az ő életében is, amikor nem az érmekért való küzdelem számított élete legfontosabb harcának. Volt idő, amikor az éhség leküzdése hasonló feladatot jelentett számára. E rövid reklám minimum megható, de azt sem túlzó állítani, hogy könnyeket fakasztó. Miért is van az, hogy százezrek éheznek csak Magyarországon? Olyanok, akik nem tehetnek róla, és ellene sem tehetnek semmit? Hogyan lehet az, hogy egy átgondolt családtervezés végeredménye az, hogy híres embereknek kell felhívni a figyelmet arra, hogy ezeknek a gyerekeknek nincsen ennivalójuk? Ki vétette a hibát? Mert hibás biztosan van! És az is biztos, hogy nem a jelenlegi rendszer – ami maximum annyit tud tenni, hogy ezzel a kérdéssel érdemben foglalkozik – óriási baklövése, hogy gyerekek úgy jönnek világra, hogy nincs háttér mögöttük! Persze e cikk témája nem elsődlegesen ez, ráadásul nem is gondolnánk, hogy e téma feszegetését pont egy professzionalista csapatnak kellene végeznie, mert az ilyen személyiségtípusban, ilyen kérdésekben nem tud túl sok toleranciát tanúsítani olyan szülővel szemben, aki ilyen helyzetbe hozza gyermekét. Pedig biztosan megvannak rá az értelmes, empatikus magyarázatok, amitől persze az érintett gyermeknek nem lesz jobb az élete!

Aleteia For Her

Első kérdés: mikor?

Nagy kérdések a menedzserek számára is, amelynél a válaszadási irányokat azonnal ketté is kell választani nemek szerint. Nem mindegy, hogy nő vagy férfi teszi fel a kérdést ugyebár.

Vegyül először az alapvető problémát: miért is kell a gyermek? Nem társadalmi, nemzeti fennmaradási szempontból, hanem a leendő szülők szempontjából.

Az egyik válaszadási irány biztosan az, hogy a gyermek a kapcsolat megkoronázása, két ember szerelmének gyümölcse. Nem kell mosolyogni, vannak még ilyen gyermekek a világban, noha számuk a tapasztalat szerint rohamosan csökken. A másik, a modern korban leginkább előkerülő, ésszerű kérdés pedig: meg tudjuk-e finanszírozni szerelmünk gyümölcsét?

Azt lehet látni az okos menedzser világában e két kérdés között próbálnak a szülők kompromisszumos utat találni. Ez a kompromisszum pedig egyre inkább az időhúzás. Meg lehet figyelni, hogy a kor előrehaladtával próbálják a menedzserek egyre inkább kitolni a végső döntési határidőt. Abban megfordult a kocka, hogy amíg régebben a férfiak próbálták halogatni ezt a lépést, ma már a karrierjükben érdekelt nők is fékezik a döntési folyamatot. Nyilván, az ő fékező hatásuk a férfiakénál sokkal erőteljesebb a végkimenetelben.

Akárhogyan is, az egyértelmű, hogy a mai menedzservilágban a „besikerült” kifejezés nem igazán hangzik el. De mikor is jön el az idő? Hát amikor a karriert már felépítették. Vagy amikor már olyan az anyagi helyzet, hogy nem kell a kiszámíthatatlan és amúgy sem elegendő állami támogatással kalkulálnunk. Amikor a pozíciónak megfelelő szinten tudják nevelni a gyermeket.

Hogy ez egy nőnél mit is jelent pontosan? Egyre inkább a harmincon túli gyermekáldást. Sőt, egyre közelebb a negyvenhez. Ami a fejlett orvostudománynak köszönhetően, bár nem veszélytelen és nem fáklyásmenet, de meg is oldható.

A férfiaknál valahol ugyanez az alapkérdés, de még egy faktor játszik szerepet: mikor készültem fel arra, hogy véget vessek felhőtlen életemnek? Félreértés ne essék, nagy ajándékot kapnak érte és ezt tudják is, de az elgondolkoztató, hogy milyen mértékben és irányban fog megváltozni a párkapcsolat a gyermek hatására.

Bár ezzel biztosan sokan vitáznak, mégis menedzserkörökben ma csodálkozásra ad okot, ha valaki huszonévesen készül szülési szabadságra menni. Ha nem is nézik rossz szemmel, túlságosan jó munkaerőnek nem fogják tartani az illetőt.

Második kérdés: hány gyermek?

Egy uralkodó személyiségtípusú biztosan úgy fogalmazott volna, hogy „Mennyit?”. De hát empátiaigényes témáról értekezünk. Az időzítésben kevésbé, a gyermekek számánál annál inkább próbálja befolyásolni a szülőket a társadalmi elvárás és a vallási nézetek. Több fejlett gazdaságban szinte büntetik a második gyermek utáni szülést, legalábbis nem támogatják.

Sok menedzsertől hallani, sok igazság van is benne, hogy ma a gyermek a legnagyobb luxus. Ha a megfelelő szintű gyermekneveléshez szükséges pénzügyi keretet nézzük, az igazságtartalom még tovább nő. Vagyis ésszerű lenne a válasz: annyi gyermeket vállalj, amennyit a megfelelő szinten el tudsz látni, fel tudsz nevelni. Mármint személyesen te. Ne más mondja meg, hogy neked mennyit kellene vállalnod, mert nem ő fog ételt adni a szájába, és nem ő fogja ruházni, vagy épp az iskoláját fizetni. Fontos a kalkuláció, még ha sokak szerint rombolja is az örömteli pillanatot, de annál örömtelibb nincs, amikor úgy gyarapodik a család, hogy mindenki tudja, ettől nem kell fájdalmasan összehúzni a nadrágszíjat.

Sokan azzal is érvelnek, hogy nem jó a gyermeknek egyedül, mindenképp kell partner. No, ezzel aztán konkrétan személyiségtípus alapon tudnánk vitatkozni, vagy inkább megdönteni ezt a tévhitet. A 3B gyermeknevelési kutatásai egyértelműen az mutatják, hogy bizonyos személyiségtípusoknál – például az önmegvalósítónál – komoly törést okoz, pszichés lavinát indíthat el egy testvér megjelenése a színen. Kötelező azt mondanunk, hogy amikor bárki újabb gyermekáldáson gondolkozik, ugyan mérje már fel a meglévő gyermeke személyiségtípusát, legalább az árulkodó jelek erejéig.

És a tabuk

Amiről nem illik beszélni, de azért a sikeres menedzserek életében ott van a mindennapokban. Igen, arról beszélünk, amikor a gyermek nem a szerelem gyümölcseként, nem is az előre megfontolt családtervezés, de még csak nem is e kettő elegyének eredményeként jön a világra.

Ha valaki sikeres, könnyebben találhat magának párt. Ha pénze és háttere is van, még könnyebben. Ezzel tisztában kell lennie mindenkinek. Nem azt állítjuk, hogy az adott menedzserhez illő, jó társat könnyű találni, talán épp ellenkezőleg. Sok nő vagy épp férfi – ebben is változtunk a korral – előszeretettel biztosítja jövőjét egy háttérrel rendelkező ember mellett. Megfigyelhető ráadásul, hogy ilyenkor jön leggyorsabban a gyermekáldás is.

És hát minden empátiánkat és emberközpontúságunkat latba vetve sem tudjuk tagadni, hogy a sikeres menedzserek bizony könnyen belesétálnak ebbe a csapdába. Egyszerűen „megfogják” őket a gyermekkel. Ráadásul minél több a gyermek, annál a biztosabb a jövő!

Személyiségtípusa válogatja, de nyilván legkönnyebb áldozat az emberközpontú vagy épp a figyelmetlen önmegvalósító. Aztán persze kódolt a rossz házasság, majd a magánélet negatív hatása meg is jelenik a munkában. Így nemegyszer a karriernek is annyi.

Sajnálatos, hogy a menedzsereknek nem tanítják ezeket az alapokat, hogy legyenek ésszel, amikor jön a siker. Figyeljenek oda arra, kik voltak mellettük, körülöttük a siker előtt és azután, és értékeljék ezeket az embereket. Ebbe az értékelésbe pedig a legközvetlenebb kapcsolatot, a társat vegyék bele.

Van még egy, nem túl sokszor tárgyalt kérdés, amely általában a sikeres menedzsereket nem érinti, de ha már gyermekkérdésnél járunk, nem tehetjük meg, hogy nem beszélünk róla. Ez pedig a szülők komplexusaiból adódó gyermekvállalás és -nevelés. Amikor a sikertelen anya vagy apa azzal kívánják sikerességüket bizonyítani, hogy gyermeket hoznak létre. Elnézést a kifejezésért, de ez valóban egy „feladat” számukra.

Hogyan jön ez a menedzserek életéhez? Nagyon sok menedzsernek vannak nem túl sikeres családtagjai. Testvérek, unokatestvérek, egyéb rokonok. A családi összejövetelek alkalmával lehet azt tapasztalni, hogy egy kőkemény munkával megszerzett diplomát azonos értékűnek ítélik egy épp megszületett gyermekkel. A szülés előtt teljesen sikertelen életet élő családtag ezzel bizonyítja, hogy ő is értékes, valahol igaza is van, persze nem a menedzser szempontjából. Sajnos azonban, ez egy olyan motivációt tud elindítani bizonyos személyiségtípusokban, melynek végeredménye egy átgondolatlan gyermekvállalás.

Az a „gyermek kontra diploma” kérdés olyan örök konfliktus, amely megronthatja az amúgy tökéletes családi életet. De ha egy családban elhangzik a „te nem tudhatod, mert neked nincs gyereked” mondat, ott az a családi kötelék erősen foszladozik. Amivel bizony nem árt az adott menedzsernek is tisztában lennie.